Kedves Testvérek!

4 hét múlva kezdődik az egyházközségi tábor, kérjük, hogy jelentkezzetek! Jelentkezni a http://hegyme.net oldalon lehet!

Egy pár szót szeretnék szólni a programról és hogy milyen új dolgokat tervezünk.

1. Miért Hegymenet?
A hegy ősidők óta fontos jelkép, a keresztény ember számára sokszor utal az Istennel való kapcsolatra, szövetségre: a Szentírásban a legfontosabb események helyszínei, a Sínai-hegytől a Golgotáig. A tábor is a Marót-hegyen van, azt hiszem, sokunkak kifejező a hosszú kaptató, amivel a Bajót-Nyergesújfalu közötti útról fölmegyünk a táborhelyre, kicsit otthagyva a mindennapok síkságát. Ez személyes szimbólummá is válhat: följebb akarunk kapaszkodni saját életünkben is.

2. Újdonságok/programok
– Nem igazi újdonság, hiszen néhány évvel ezelőtt még rendszeres volt: az ifjúsági altábor. Szeretnénk ezt újból föltámasztani.
– Sokaktól hallottuk, hogy az előadásokat követő kiscsoportos beszélgetések voltak a legmaradandóbb élmények között, ezért nagyobb hangsúlyt szeretnénk ezeknek adni, olyannyira, hogy külső előadók meghívása/meghallgatása helyett kifejezetten a kiscsoportos beszélgetésekre fókuszálunk: egyházközségünk tagjai közül néhányan vállalták, hogy olyan témákban, amelyek számukra személyesen fontosak, és egyben kölcsönösen egymást gazdagíthatók lehetnek, beszélgetést vezetnek. Ezekről összefoglalót írtak a kiscsoport vezetők, ezeket a levél alján találjátok, kérünk, olvassátok el.
– Az akadályversenyt idén felváltja/felváltotta a közösségi játék, amelyet már a tábor előtt 10 héttel elkezdtünk, a titokzatos idegen naplóját követjük, megfejtve a rejtvényeket, követve a titokzatos idegen útját. Ennek kifejezett célja, hogy ne kompetitív, hanem kooperatív módon játsszunk együtt, olyan feladatokat adva, ahol minden korosztály hozzá tudja tenni a saját képességeinek, alkatának megfelelő dolgokat. Még hátra van néhány feladat a táborig, be lehet csatlakozni a játékba 1-1 alkalomra is! A játék a táborban fog majd véget(? 😊) érni.
– Sokat gondolkoztunk rajta, hogy valami extrább közösségi élmény is legyen, ezért meghívtunk népzenészeket és első este moldvai táncházat tartunk – remélhetőleg a tábortűzi éneklés is kap ettől egy új(fajta) lendületet.
– Az Eucharisztiát praktikus és koncepcionális okokból minden nap délelőtt fogjuk ünnepelni. A szombati misét egy rövid dicsőítő szentségimádás fogja követni, közbenjáró imádsággal.
– A kiscsoportos beszélgetések alatt az ovis és az alsós (azaz még nem altáboros) korosztálynak lesz külön program.
– Lesz egy nagy közös csapatjáték, a CNWS kódnevű komplex számháború.
– Természetesen lesz közös, szervezett sport is.
– És futva/kerékpárral is szervezünk leutazást, a futók Verseghi-Nagy Miklóshoz csatlakozna, a tervek szerint a tábortüzet arról a lángról fogjuk meggyújtani, amit a futók hoznak le a Péter-Pál templomból. A kerékpárosokat Rácz Kata vezeti, a két csapat útközben a pihenőknél találkozik.
– És lesznek még meglepetések is, aminek biztosan örülni fogtok (főleg a gyerekek 😊)

Ha bármi kérdésetek, észrevételetek van, keressétek a szervezőket! Minden további részlet egyébként a honlapon megtalálható.

A szervező csapat nevében szeretettel:
Fodor Berti (serpa@hegyme.net)

Az alábbiakban olvashatjátok a csoportvezetők összefoglalóit témájukról. Mivel van, aki csak szombaton tud csatlakozni a táborhoz, ezért lesz olyan csoport, ahol pénteken és szombaton más téma lesz, vagy a pénteki téma más részt vevőkkel „megismétlődik” szombaton. A csoportokba szeretnénk, ha előre jelentkeznétek, erre majd a honlapon (és a táborban) lesz lehetőség.

Hollai Zsuzsa: Az ima és a gyógyuló élet…
Az ima gyógyít. Az ima meggyógyíthat. Igaz ez? És testileg? Vagy csak lelkileg? És mit tegyek, ha gyógyulni szeretnék? És ebből a szempontból vajon maga az imádkozás ténye a fontos, vagy az, hogy az imában – bármilyen módon is tegyem azt – Isten felé fordulok, próbálom a magam egyszerű módján a vele való kapcsolatot megélni, próbálok belesimulni az ő akaratába. Hogyan élhetem meg a gyógyító Isten-kapcsolatot az imádságaimban és hogyan a mindennapi életem hétköznapi perceiben? A kiscsoportos beszélgetésben megoszthatjuk egymással ezzel kapcsolatos tapasztalatainkat, kérdéseinket, vágyainkat.

Losonczy Bori: VISSZA A JELENBE! Beszélgetés az önismeretről és kiteljesedésről
Az önismeret hiánya létbizonytalansághoz, párkapcsolati kudarcokhoz és betegségekhez vezet. Isten feltétel nélküli szeretetének befogadása sem lehetséges enélkül. Pedig örülni, boldognak lenni egyik legfontosabb képességünk, életcélunk és útmutatónk. Életünk minden percében tudni, hogy mi a fontos, és mi a lényegtelen. Komoly beszélgetéseim bárhonnan induljanak is, mindig odavezetnek, hogy minden boldogtalanság gyökere az önismeret hiányában rejlik. Kívülről persze könnyen elemezzük mások alkatát, jellemét, de ismerjük-e magunkat? Mitől vagyok az, aki? A gondolataim, az érzéseim határoznak meg, vagy van egy belső lelki azonosságunk?
Vállalod, aki vagy? A te utadat járod? Mi befolyásol, mi alakít bennünket? Vannak kapaszkodók, támpontok?
Nézz tükörbe, és légy tükör te is!

Wildner-Bajnóczi Zsófi: Van e élet a halál előtt?
Mikor felteszem ezt a kérdést, elsősorban, a haldoklás időszakára gondolok. Első hallásra, úgy tűnik ez egyszerű szójáték. Azonban haldoklókat kísérve, rá kellett döbbennem, hogy haldoklom. Ugyanazok a kérdések, félelmek és dilemmák; csak két lábon járva, könnyű kikerülni…az ágyhoz kötve, már nehezebb. Azt hittem, nem félek a haláltól. Megvéd a hitem. És ez valószínű, hogy egy igaz állítás, ha ez a hit túlmutat rajtam, túlmutat a kereteken, túl a keresztény burkon, túl a birtoklásán. De hogy lép át az ember a vallási cselekedetekből, egy jól begyakorolt rendszerből, az élő hitbe? Abba az életbe, ahol nem akarom, hanem engedem hogy legyen? Oda, ahol a valódi élet nem a birtoklásából, hanem az elengedéséből fakad.

Fodor Berti: Keresztény vagyok(?)
Gimnazista koromban, amikor visszaérkeztünk a pannonhalmi kollégiumba a hazautazások után, nem akartam ott lenni. Nem a tanulás vagy a szoros napirend miatt, hanem mert hiányzott a regnumi közösségem. Hiányzott az a megtartó légkör, a biztonságot adó környezet. A középiskola után jó volt végre mélyebben feloldódni a regnumi, keresztény körben, jó volt az energiáimat arra fordítani, hogy szorosabban tudjak kapcsolódni azokhoz az emberekhez, közösségekhez, akik ezt a biztonságos környezetet nyújtották számomra. Ez tartott egészen addig, amíg munkába nem álltam, megszülettek a gyerekeink, bekerültem jobban a „világba” és egyre többször szembesültem azzal, hogy nem egy nyelvet beszélünk a munkatársaimmal, a nem hívő barátaimmal – és ha párbeszédet akarok velük folytatni, el kell engednem, meg kell kérdőjeleznem azokat a rutinos, korábban biztonságot adó válaszokat, amelyek irányították az életemet. Majd egyre gyakrabban szembesültem azzal is, hogy a korábbi „biztonság” sokszor nem több, mint a rutinos képmutatás kényelme. Ferenc pápa és az irgalmasság éve rámutatott: kereszténynek, Krisztus követőjének lenni sokkal több, és más, mint erősen tartani azokat a biztonságot adó és kényelmes kereteket, amiben minden egyértelmű, minden a helyén van és világos a feladatom. Ahogy azon töprengtem és imádkoztam, hogy mit jelent valóban Krisztus követőjének lenni, több kérdésem lett, mint válaszom…

Fodor Berti: A mindennapok kudarcai
“Isten országa köztetek van!” – olvassuk Jézus szavait Lukács evangéliumában. Úgy gondolom, hogy ezt a mindennapjainkban kellene megélni, és elsősorban a családunkban. De újra és újra szembesülnöm kell vele, hogy minden szándékom, vágyam, akaratom ellenére beleütközöm korlátaimba, a megoldhatatlan nehézségekbe és a bűneimbe. Sok helyen kaptam már valóban jó tanácsokat, bölcs gondolatokat, tényleg jól használható ötleteket, de ezek valahogy egy idő után kifulladnak, be kell látnom, hogy saját erőmből nem fogok tudni mindent megoldani. Sőt, talán sokmindent egyáltalán nem fogok tudni. Talán erről (is) beszél Pilinszky, amikor felrója a pszichológusoknak (és talán mindenkinek, akinek hivatása az, hogy segítsen másoknak, tanácsot adjon): “azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Valahogy viszont mégis előre kell haladnunk, járni az utunkat Isten országa felé…

Kis Balázs:
A kézzel fogható, elmondható, ünnepelhető Isten végre úgy tűnt, fájdalmas ürességet tölt be az életemben, miután megkereszteltek. Minden vallásos tárgyba, szóba, énekbe, liturgikus morzsába úgy kapaszkodtam, mint a szakadékba zuhanás előtti utolsó esélyembe. Egyszer, amikor a gyermekeimet altattam a nagyszombati vigília alatt, a szállást adó rendház sötét szobájában, egy kerek ablakot figyeltem, ami a templom szentélyének a tetejére nyílt. Átszűrődött a templom fénye, és azok a csodálatos énekek. Szétszakadtam. Minden porcikám azt kívánta, bárcsak ott lehetnék, abban a tömjénszagú térben, miközben ott szuszogtak mellettem azok, akikért habozás nélkül most is életemet adnám. Hogyan áldozhattam fel azt az akkor nekem legnagyobb jót, ami mindennek értelmét jelentette, ami nélkül gyermekeim jelenléte is kiüresedett volna? Lehetetlennek tűnt.
És mégis, a kis kerek ablak, amin keresztül fájdalmasan vágyakoztam, oldotta meg a lehetetlent. Ahol szétszakadtam, a finom, lilás fény összekapcsolt. Mindennel, ami ott lenn történt, mindennel, amiről a lentiek szólnak.
Elengedni az utolsó kapaszkodót adó Istent? Lehetetlen, De egyszer leoldotta a kezem és zuhantam. Feláldozni Krisztust, Krisztusért. Lehetetlen. És mégis mintha Ő maga sodort volna magával ebbe az áldozatba.

Szűcs Zoli: Amiről nem szoktunk beszélni… vagy mégis? Lehetséges-e a párkapcsolati krízisek tapasztalatainak megosztása közösségi szinten?
Az utóbbi években saját házastársi kapcsolatomban és barátaim/ismerőseim körében intenzív lelki és érzelmi élményeket okozó, a házastársi hűséget érintő párkapcsolati kríziseknek voltam részese. A krízisben érintettek eleinte takargatni-valónak nyilvánították helyzetüket, ennek ellenére előbb-utóbb kiszivárogtak az események és a közösségi információs térben is megjelentek. E folyamat során kínzó hiányosságként éltem meg, hogy nincs olyan közösségi lehetőség – vagy nem „látható” – amely odaillő segítséggel tudna szolgálni abban, hogyan élhetjük meg e nehézségeket a párkapcsolatban, a közösségben. Az ilyen kríziseket, illetve ezek megelőzését szerintem jótékonyan befolyásolná, ha közösségi szinten is megjelenne, és nem lenne szégyellni való tabu a téma. Ez a beszélgetés nem titkok kiteregetésére hív, hanem útkeresésre: – Mit éreztél és mit tettél, amikor tudomásodra jutott, hogy egy közeli barátod/ismerősöd (vagy te magad…) komoly párkapcsolati problémával küzd? – Szerinted szükségszerű, hogy a házastársi hűséget érintő párkapcsolati kríziseket takargatni kelljen a közösség elől? – Falurádió: milyen pozitív/negatív tapasztalatod van a kibeszéléssel, pletykával kapcsolatban? – Ismersz-e olyan lehetőségeket, ahol párkapcsolati problémákat visznek valamilyen közösség elé?
Várlak Kedves Útkereső-társam, nagyon érdekel, hogy mit gondolsz a fentiekről!