Vallási zarándoklat Csíksomlyón és nemzeti zarándoklat Gyimesbükkön.

A szentendreiek nagy képes beszámolója

Összesen huszonöt szentendrei zarándokolt 2023. május 26-a és 29-e között az Össznemzeti Zarándokvonaton Csíksomlyóra, a pünkösdi búcsúra. Egy igazi, többszáz éves vallási esemény volt az, amin részt vettünk pünkösd szombatján, azonban mind az odaút, a vasárnapi gyimesbükki „kirándulás”, mind a visszaút olyan eseményekkel volt tele, amelyeket feltétlenül el kell mondjunk és értelmeznünk kell.

Először is nem csak katolikusok voltak a szentendrei csoportban: velünk volt a szentendrei baptista gyülekezet egyik becses tagja, más református testvérünk, és olyanok is, akik már évek óta nem járnak templomba, de mégis éreznek valami mély erőt a csíksomlyói eseményekben. Egyszerűen jönni akartak, és ennek örülni kell, mert talán ez volt az út egyik értelme, hogy a zarándokló ember saját magában is elrendezhette hitét (és ki az a keresztény, aki egyáltalán bármikor is elmondhatja magáról, hogy jó keresztény?), és zarándoktársai számára is utat mutatott, tanult és tanított. Ez az Össznemzeti Zarándokvonat minden utasára érvényes, mert a vonaton velünk utazó 1140 ember szintén a legkülönbözőbb vallási, szociális, családi háttérből jött. Volt, aki életében először utazott Erdélybe, volt, aki utoljára (legalábbis így mondta), és volt olyan is, aki nem vallásosként a vonat-út egyedi jellege miatt vagy éppen a földrajzi érdeklődésből vett részt az úton. De jöttek és jöttek, és ezt fantasztikus volt látni, hogy a mai Románia kellős közepébe, a színmagyar Székelyföld ősi katolikus búcsújáró helyére, Csíksomlyóra ilyen sokan özönlenek, mert a csíksomlyói Mária ismeretlenül is hívja őket. Kevés helynek van ilyen ereje.

A pénteki vonatút

Most is mint mindig a Keleti Pályaudvarról a pénteki kora hajnalon induló zarándokvonatot Szentendre káplánja, Lakatos Bence áldotta meg. Itt is és az út egésze alatt a szervező utazási iroda „Egyek vagyunk” transzparense előtt, mellett mindig ott volt a szentendrei egyházközség zarándokzászlója. A szentendrei csapat egy kocsiban volt elhelyezve, és kezdetét vette a tizenhét órás vonatút. Hogy hogy kerültek a szentendreiek így az események közepébe és pont a vonatra? 2008, azaz a legelső vonat-indítás és gyimesi vasárnapi „nemzeti zarándoklat” óta nem csak szemlélője, résztvevője vagyok az eseményeknek, hanem tevékeny alakítója is. „Intenzív részvételem” abban áll, hogy én vagyok kezdeteitől fogva a Székely Gyorsnak és Csíksomlyó Expressznek nevezett vonatok zenekarának (mert ilyen is van a vonaton!) vezetője. Továbbá egyik legközelebbi barátja és a vonat ügyeinek tekintetében munkatársa vagyok a Székely Gyors vonat ötletgazdájának, Mező Tibornak, aki mindemellett gimnáziumi (ez volt a legendás Jóska, a valamikori József Attila Gimnázium) tanárom is volt.

A pénteki úton több nagy megállónk is volt. Ezek mind tervezett események voltak: megálltunk Nagyváradon, Kolozsváron, Gyergyószentmiklóson, ahol a helyi magyarság hol egy-egy szál virággal, hol műsorral várt bennünket. Az 1140 embert felcsíki és alcsíki falvakban helyezték el. Mi, szentendreiek Csíkrákoson szálltunk le és szálltunk meg, vacsoránk és a reggelink a falu közepén található Cserekert vendéglőben volt. Elmondhatjuk, igazi erdélyi ízeket kaptunk: a savanyított levesek (fuszulyka!), sülthús hagymás törtpityókával, friss káposztasaláta, töltött káposzták, desszertnek kürtőskalács és kavarttészta, a nehéz szilvapálinka talán túl sok is volt egy zarándokúthoz. Mindenesetre az együtt-evés is közösségteremtő volt, lassan megismertük a vonatos zarándoktársainkat, sőt a kiszolgálószemélyzet lassúsága és esetlensége ellenére is később, az út végén ez hiányzott a legjobban.

Csíksomlyó – szombat

A csíksomlyói pünkösdi búcsú egy folyamatosan változó történés. Csíksomlyó egy tradicionális Mária-kegyhely, helyi jellemzőit mind a mai napig megtartotta, lokális jellegét azonban különösen is a kétezres évek után tömegjellegűvé válásával elvesztette. A tömegjellegűvé válás legfontosabb következménye az esemény ritualizáltságának a csökkenése. Sajnos! Míg a szombati nagymisén több százezren vesznek részt, a szombat-vasárnapi virrasztáson már ennek töredéke, pár ezer fő, a vasárnap hajnali ún. napváráson (ez egy archaikus katolikus kegyességi cselekmény) pedig még kevesebben. A tömegjelleg miatt a részvevők összetétele is radikálisan megváltozott: míg a virrasztáson és a napváráson még a kilencvenes években is túlnyomóan környékbeli és évszázadok óta oda járó vidékek lakosai vettek részt, manapság alig látni viseletes székely vagy csángó személyt. A ritualizáltság csökkenése és más, nem rituális, sőt, – ha szabad így fogalmazni – antirituális, elemek megjelenése mégsem olyan mérvű, ami azt mondatná velünk, hogy teljesen átalakult volna a csíksomlyói pünkösdi búcsú.

Érdekes megfigyelni azt is, hogy a tömegjellegűvé válással együtt azonban lerövidült a szentnek tartott helyen eltöltött idő. Persze most is nagy számban zarándokolnak napokkal előtte adott esetben gyalog is, de a „nagy tömeg” csak a szombati felvonuláson és misén vesz részt, és utána három-négy óra múlva már alig vannak a „nyeregben” és a Szék utcán, tehát a búcsú tradicionális helyszínein. A túlnyomó többség számára a szombati misére való felvonulás, a mise, és az onnan való távozás az időkerete az eseménynek, ami gyakorlatilag nem több mint hat óra.

A csíksomlyói búcsún leglátványosabb változása azonban az, hogy végleg elvesztette lokális jellegét. Erre azonban megint azt mondom, hogy nem baj, sőt inkább lehetőséget ad az evangelizációra. Ez részben köszönhető az esemény médiában való megjelenésének (1993 óta a Duna Televízió mindig közvetíti a szombati búcsús eseményt), részben pedig a modern kor könnyen elérhető közlekedési eszközeinek. Nincsenek rá pontos adataink, de becslések alapján azt mondhatjuk, hogy az alkalmanként három-négyszázezer résztvevő döntő többsége nem a szűkebb székelyföldi és moldvai térségből jön. Az is megfigyelhető, hogy a környékből gyalogosan érkező zarándokok többségét is a falusiakhoz csatlakozott nem székelyföldiek adják. Véleményem szerint ez a két utóbbi jelleg (az esemény mediatizáltsága és a zarándokok nagyfokú mobilizáltsága) az, amely leginkább visszahatott magára a búcsús eseménysorra, de még ennek ellenére kijelenthetjük, hogy a somlyói búcsú összehasonlíthatatlanul több archaikus elemet őrzött meg más búcsúkkal összehasonlítva.

A szentendrei csoport a csíkszeredai állomásról indult zászlóval és transzparensekkel Csíkszereda központján áthaladva ki az ún. nyeregbe, ami tulajdonképpen két hegy, a Kis- és Nagysomlyó közötti szabad terület, hogy részt vegyen a híres hármashalom „oltáron” tartott szentmisén – most is körülbelül 300.000 zarándokkal együtt! A hely adja magát (és összességében Erdély, Székelyföld adja magát), tulajdonképpen lehetetlen leírni a hegyek, épületek, emberek méltóságos megjelenését. A két hegy közé a szentendreiek hősiesen felmásztak, és relatív egységben maradt a csoport. Valljuk be azonban: az esti, éjjeli virrasztásra azonban már senkinek sem volt ereje visszajönni. A szombati mise után megint vonattal mentünk vissza Csíkrákosra.

Gyimesbükk – vasárnap

Az út izgalmas része volt a vasárnapi történés-sor, mely a külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy kiutaztunk a Gyimesekbe vasárnapi misét hallgatni – és ennyi. Ahhoz, hogy megértsük min is vettünk részt, kicsit ez előzményekkel is érdemes megismerkedni. A kezdő időpont 2008, amikor a Kárpáteurópa Utazási Iroda (melynek az említett Mező Tibor a vezetője) „Székely gyorsnak” elkeresztelt különvonata befutott a gyimesbükki állomásra. Az utazási iroda 2008-ig különbuszokkal vitt utasok a somlyói búcsúra, mely csoportok (de ez jellemző más Magyarországról jövő turistautakra) másnap, vasárnap valamelyik közeli látnivalót tekintették meg. A kötöttpályás utaztatás azonban nem engedte meg, hogy a klasszikus helyeket látogassák meg, és ezért is kellett egy másik programot szervezni. A Budakeszi Kultúra Alapítvány 2007-ben kezdett gyűjtésbe, hogy a Gyimesbükk határában található, legkeletibb magyar vasúti őrházat felújítsák. Az őrházból és környezetéből vasúttörténeti múzeumot csináltak, az avatásra szervezték rá a Székely gyors különvonatát, s ezzel tulajdonképpen elindult egy folyamat, melynek eredményeképpen ma már 60-80000 ember látogat el minden évben a gyimesbükki „pünkösdvasárnapi nemzeti zarándoklatra”. 2008. május 9-e és 12-e között járt tehát először Erdélyben a Székely gyors különvonat. Innentől kezdve állandósult a vonatok programja is: mindig péntek hajnalban indul Budapestről, általában a Keleti pályaudvarról a szerelvénysor, késő este ér Felcsíkba. Másnap újból minden faluban felszedi az utasait, majd a csíkszeredai pályaudvarról elindulva az utasok egy „keresztaljában” vesznek részt a somlyói misén. Vasárnap megint faluról-falura szállnak fel az utasok, és Madéfalván, a Karakó-völgyhídon és Lóvészen át érkeznek meg a gyimesbükki állomásra. Innen gyalogosan, megint egy keresztaljában mennek ki a 30-as őrházig. A visszautazás mindig hétfőn történik.

A 2008-as és a 2009-es úton a kocsikat a manapság már kultikusnak számító Nohab típusú mozdony húzta. A Nohab viszont sohasem volt „székely” mozdony, a MÁV ugyanis csak a hatvanas években kezdi el vásárolni ezeket az amúgy svéd gyártású, akkoriban nagyon erősnek számító mozdonyokat. A mítoszképzést az elnevezés megválasztása mellett viszont már az első 2008-as az útvonal megválasztása is segítette. A Székely gyors ugyanis részben azokon a pályaszakaszokon közlekedett, amelyeket Észak-Erdély 1940-es visszacsatolását követően magyar mérnökök hoztak létre, hogy a belső erdélyi részek és Székelyföld között vasúti összeköttetést hozzanak létre. Kezdetben 400 főt szállított a Székely gyors, két év után azonban több mint ezer ember jelentkezett az útra, ezért Magyarországról 2010-ben már két különvonatot is indítottak, a másodikat Csíksomlyó Expressz néven. A vonatok utasait a mai magyar-román határ átlépését követően a nagyobb települések vasútállomásain szinte mindenhol ünnepségek és nagyobb tömeg várja. Ilyenkor közös ünneplés, egymás kínálgatása, együtt éneklés történik, a kezdeti spontán ünnepségekre a 2010-es évektől kezdve azonban rátelepedett a politika: Kolozsváron az RMDSZ szervez vonatvárást, kulturális és politikai töltetű programmal, ahová a kolozsvári magyar konzul mindig hivatalos. És így volt ez most is.

Valóban, az, hogy a gyimesi völgy „szent helyei” (a gyimesbükki vasútállomás, a Kontumác kápolna, az „ezeréves határ”, a Rákóczi vár) gyakorlatilag fél kilométeres körön belül találhatók, segítette, hogy ez a földrajzi lokalitás, már rögtön Trianon után, a valamikori Nagy-Magyarország nosztalgiáját megélni akarók számára kultikus zarándokhelyévé váljon. A 2008 óta idelátogató Székely gyors és Csíksomlyó expressz szerelvények ezeket az emóciókat felnagyították és a politikai, kulturális, szellemi várakozásokat mintegy megerősítették. Mindez együttesen vezetett a pünkösdvasárnapi, gyimesbükki esemény elválaszthatatlan etnicizálódásához és átpolitizáltságához. Ez azonban szerintem nem baj, illetve mi biztos, hogy nem csak emiatt mentünk oda. A tudós elemzése lehet ezekre a megállapításokra jut, mi azonban, a zarándokok részt vettünk a Kontumác kápolna közelében a kötelező pünkösd-vasárnapi misén.

Így mentünk ki az „ezeréves határhoz”. A gyimesbükki pünkösdvasárnapi búcsús menet tér- és időhasználatát tekintve mintegy utolsó felvonásként a mozdony (mely most Tamás Áron arcképével és szövegével volt felmatricázva) kocsik nélkül kijött a felújított őrház előtt lévő sínrészre, tülkölt párat, állt tizenöt-húsz percet, mely alkalmat ad sokaknak arra, hogy közel menjenek a mozdonyhoz, fényképet készítsenek arról, ahogy állnak a mozdonnyal vagy a mozdony előtt az ezeréves határon.

Vasárnap este Csíkrákoson több programmal is megleptek a helyiek. Többek között a férfikórus énekelt katona és hazafias dalokat.

Hétfő megint az utazásé volt, és a csoportfotózásoké. A vonat sokat késve érkezett be a Keleti pályaudvarra, mindenki nagy nehezen hazavergődött, de még ez sem szegte kedvünket: szinte mindenki úgy nyilatkozott, hogy olyan hatalmas lelki élmény volt az egész, hogy jövőre is vissza szeretne jönni!

Hoppál Bulcsú

(A szöveg egy része egy Csíksomlyóval foglalkozó írásomból való. A képek közül válogattam. Lehetetlenség és értelmetlenség lenne több száz képet közölni. A képekért köszönet a szentendreieknek!)